Számvetés 2.

2011. október 10.

50 éves lettem ma. Ilyenkor azért illik kasszát csinálni. Mi történt eddig és mit várok még.

Gondolkodom, hogy mit is ragadjak ki ebből az ötven évből. Sok kis foszlány jut eszembe, még a korai időkből. Apuka kerékpárja, amivel óvodába hordott. Kék drót tekeredett körbe a vázon, "szolgálati rendőrbicikli" volt :) A drótszőrű foxi, aki alaposan a bokámba harapott, és ezzel 40 évre kutyafóbiát kaptam. Főnök westie kutyája kellett hozzá, hogy meggyógyuljak ebből.

Az iskolák, a tanítónőim, a farsangi jelmezeim, első hosszú-hosszú copfom, amit sokáig papírba vágva őrizgettünk a levágása után. Első sassoon frizurám, első fehér farmernadrágom. Szerelmek az általános iskolában, magassarkú piros cipőm. Motorozások tizenévesen. Segédmotorkerékpár, Hajógyári sziget, srácok.

Középiskola, kihívások, sok tanulás. Keddenként Ifjúsági Park, koncertek. Tűzkerék, Mini, P. Mobil, Piramis. Alföldi papucs, farmernadrág ezerkettőért az Ecseriről vagy csomagból. 17 évesen körzeti nőgyógyászat, Postinor. Felelősségteljes kiscsaj voltam :) 40 kilós, farmeros, hosszú hajú, kis intellektüel, akinek mindig volt könyv a táskájában. Nem voltam hajlandó egyentarisznyákat hordani, szimatszatyor és társai. Nekem foltokból varrt bőrtáskám volt :)

Lázadás, házasság 23 évesen, majd pár év múlva válás. Nem jött be, nem a megfelelő fiúhoz mentem hozzá. 

Második házasság, nagy remények, hatalmas szerelem. Részemről. Utólag tettem helyre magamban a dolgokat. Második férj sosem szeretett. Csakis saját magát.

Viszont született egy kisfiam. Egy szöszi kis tündér. Az óvodában puszihuszárnak hívták az óvónők, mindig mosolygott és mindenkinek szórta a puszikat, gödröcskés volt a pofija.

Jó gyerek volt, elvégezte az általánost, kerületi matekversenyt nyert, középiskola balhémentesen telt el. Sosem volt vele gond. Nem ő volt a játszótér legrosszabb gyereke. Ő olyan kis intellektüel szobagyerek volt. Mint az anyja.

Apja nem sokat törődött vele. Persze mellet verni tudott, ha éppen büszkélkedni kellett vele. De a vele töltendő közös programoktól ódzkodott. Nem volt kedve semmihez se saját magán kívül.

Megcsalt.

Fájt, de lenyeltem és "elhittem", hogy a mosóportól lett beteg. Hinni akartam neki, bízni benne, bár a gombóc a torkomban maradt. Sokáig.

Nem nagyon figyelt rám, törődött velem. Kerestem a boldogságot, a bókokat, a figyelmes férfiakat, pillanatnyi örömöket. Illékony boldogság.

Beteg lettem. Rákbeteg. Iszonyat az a pillanat, amikor kezedbe kapod a leletet, ahol csak finoman utalnak a dologra, és csak egy "tu" kifejezés szerepel. Nem, nem írják ki, hogy tumor.

Az olyan durva :)

Megkaptam a kezembe az ítéletet. Rossz kombinációjú tumorokat szedtem össze. Vallom, hogy a belső feszültség, a keserűség, a szeretettelenség okozta ezeket.

Túléltem. Barátaim mellettem voltak, segítettek. Akkor még azt hittem, hogy a férjem is. Igaz, ő egy napot sem töltött velem itthon a kórház után. Oldjam meg egyedül. Na, itt már gyanakodnom kellett volna.

Teltek az évek, azt hittem, hogy enyém a világ, gyógyulok, visszanyertem régi fénykorombeli súlyom, ragyogtam.

Aztán beütött a mennykő. Újabb megcsalás, de ez  már komolyabb volt. Engem a pokolba kívánt a férjem és a fiunkra is azt mondta, hogy nem több neki, mint vér szerinti kötelék.

Visszaestem a betegségbe. Tovább kínzott, de elszakadt a cérnám és kitettem. Onnantól kezdve nehéz volt az út. Egyedül, anyagi nehézségekkel küzdve, de túléltem ezt a bajt is.

Másfél éve nem tudok férjemről - aki papíron még mindig az - és a gyerek sem látta lassan egy éve már.

Nem tud úgy viselkedni, ahogy azt a mi értékrendünk kívánná. Idegen ember lett egy hazug lotyó mellett, neveli annak két kisgyerekét. De ez már másik történet, és nem a mi történetünk.

Az enyém itt véget ért. Egyelőre. De talán még lesz majd miről írnom újra.

Van hol laknom, munkanélküli nem voltam egy percet sem, sok a barátom, gyerekem tisztel, becsül és vannak pillanataim, amikor igazán élvezem az életem :)

50 éves vagyok! :)