Kórházi napló - magamnak, emlékeztetőül

Az a bizonyos két hét története. Nem biztos, hogy minden nap pontosan a fejemben lesz, de megpróbálom.

11-ével, hétfővel indult. Reggel bejelentkezés az orvosnál, aztán betegfelvétel.  Ruháimat a raktárban kellett hagynom, és az irodából, öltözőből már szánalmas köntösben kerültem elő (mindig is utáltam ezt a ruhadarabot). Irány a vérvétel, a tüdőszűrés és a sebészeti osztály. Ötágyas szoba, két ágy üres, választhattam. Persze, az ablak mellettit. Két frissen műtött fiatal lány, egyelőre én ugrálgattam nekik, remélve, hogy velem is teszi ezt majd valaki. Beszélgetés az osztályos orvossal, nővérkével, ezer kérdés.

12-e, kedd. Eseménytelen reggel, persze enni semmi, csak vízivás. De akkor már egy hete kb. Délelőtt elzavart az orvos egy ultrahangra, már készültek a műtétre. Az ultrahangon eleinte csak egy orvos hümmögött a monitort nézve, aztán hívott még egyet és immár ketten hümmögtek, kocogtatva a monitort. Majd jött a harmadik. Ez már kissé zavart. 

Később a fősebészem is értesülhetett erről a hümmögő orvoskórusról, mert lerobogott hozzám, hogy kell egy ct. Na, ilyen sem volt még az életemben, lássunk neki.  Nem volt egy fergeteges élmény, de nem tudtam még, hogy mi vár rám később.

Ez az eredmény se tetszhetett a fősebésznek, mert egy újabb kínzási formát írt elő, amit személyesen saját maga végzett el. Ez az a dolog, amiről soha nem akarok beszélni.

A fémtepsiről lekászálódva közölte a gyanút, amit valószínűleg a hümmögők vettek észre. Enyhén rosszul lettem. Ült velem szemben, nyakam lenyomta, jobb lett. Kértem tőle még egy ilyet. Megkaptam. Két óra sírást engedélyeztem magamnak. 

Aznap este bekötötték életem első transzfúzióját. Akkor már vidámabb voltam, minden mindegy alapon. Jókat nevetgéltem a férfi ápolóval, hogy milyen vért nyomott belém. Azt mondta, hogy a fősebész személyesen választotta, tesco gazdaságos vér :)

13-a, szerda eseménytelenül telt nagyjából. Már a műtétre készítgettek fel, beszéltem az altatóorvossal, stb. Aznap délután bejött a fiam meglátogatni. Nekiadtam a Mónikától kapott dobozos üdítőt, még hazafelé is azt iszogatta. Örültem, hogy láttam. Nem tudtam, hogy látom-e még valaha. Orvosom előző nap kíméletlenül felsorolta az alternatívákat. Nem volt mind biztató. Érdekes beszélgetés volt ez. Erről sem akarok soha senkinek beszélni.

14-e, csütörtök. Korán ébresztettek. Előző nap megengedtem, hogy tanuló nővérkék rajtam gyakoroljanak műtéti előkészítést. Hát nem mindegy akkor már?:) Lábam fáslizták - reméltem jó szoros lesz - kérdőívet töltögettek, vérnyomásom mérték, majd ágyastól elkezdtek tologatni a műtő felé. Andika édesanyja még utánam szaladt, megragadta a kezem és azt mondta, hogy az ő jóistene áldjon meg, és imádkozni fog értem (az ő Andikája 22 évesen pár hónap múlva meghalt).

Műtőben történtek érdekes dolgok, zene volt, reggeli rádióműsor is szólt, kedves emberek, bár kellemetlen volt, hogy viszketett a fejbőröm, de megvakarni nem tudtam, mert kezeim már le voltak szíjazva.

A betervezett délután 5 óra helyett 2 előtt ébredtem és nem a csupacső intenzíven, hanem a korábbi helyemen, az ablak mellett a kórteremben. Ott, ahonnan elvittek reggel 8-kor.

Ködbe vesző órák voltak a délután alatt. Azt tudom, hogy kezembe adták a telefonom és azzal bizony ámokfutásba kezdtem. Felhívtam elég sok mindenkit, de sok mindenre nem emlékszem.

15-e péntek. Reggel a szokásos napi rutin, gyógyszerek, mosdatás. Felkelni nem tudtam. Orvosok, vizit, csupa dicséret. Fősebész mosolygott, ennek nagyon örültem. Később jöttek nővérkék, hogy nem szeretnék-e felkelni, szívesen áthúzzák az ágyam. Én benne voltam, csak nem tudtam, hogyan is oldjuk meg. Megoldottuk. Talpra állítottak, fura volt. Bónuszként - hogy örüljenek a nővérkék, és hátha elmesélik a Félistensebésznek - elsétáltam az ajtóig. Nem volt közel :)

16-a, szombat. Reggel sebésszel nyitottam, éjszakás volt, reggel benézett hozzám és közölte, hogy aznap már ihatok. Fél litert összesen. Ez is valami két nap totál szomjazás után. Eléggé morcosan fogadtam. Ismét pár lépés az ajtóig, vissza, kicsi ácsorgás, de a nap nagy része fekvés, alvás, ábrándozás, fejben komoly regényeket fogalmaztam.

17-e, vasárnap. Csend, nyugalom, még pár lépéssel több. Délután eljött Ildi látogatni. Ennek megint örültem. 

18-a, hétfő. Mindennap egy kicsivel több. Reggel már kaptam reggelit. Elkezdték a visszatáplálásom. A reggeli egy vicc volt. Szétszárított  pirított zsemle. Enni is fura volt.

Délután már csoszogtam a folyosón, már a lift előtt is tudtam ácsorogni, a látogatási időre várva.

19-e, kedd. Délelőtti program egy ultrahang, ahol a hümmögő kórus ismét hümmögött, mert valami felszívódhatatlan vízfoltot láttak a mellkasomban. Már nyűgösen viseltem a dolgokat. Feküdni nehéz volt, állni sem jó, ülni se. Meleg volt, a hátam fájt. Nővérke aranyos volt, hozott hűsítő balzsamot, végigkente a hátam, egy paplannal "megágyazott" nekem egy karosszékben, hogy ne feküdjek mindig. Jó beteg voltam, szerettek a nővérkék. Sose nyafogtam semmiért. Már kijárogattam ebédelni az étkező részbe. A menü volt a legjobb, de sajnos a műtét cukorbeteggé tett. Még fel sem tudtam fogni, pedig már lejött hozzám konzultációra a diabetikus. A torkom rettentő volt, beszélni alig tudtam, gondolom az altatás nem a legjobbakat hozta ki belőlem.

Délután a szüleim jöttek látogatóba. Lent fogadtam őket a földszinten, mert a szobába csak korlátozott számú látogató jöhetett fel. Nyűgös voltam. Esti viziten az orvos megkérdezte, hogy hány könyvet olvastam ki, mióta itt vagyok.  Hármat :) De jeleztem neki, hogy szívesen fogadnék éjszaki olvasmányként egy sebészeti szakkönyvet.

20-a, szerda. Délelőtt bekerültem az intenzívre. No nem azért, mert én akartam, hanem mert mentem látogatóba egy szobatárshoz. Rémisztő volt. Nem is akarok rágondolni. Már egész jól csoszogtam, csak zavart a drén az oldalamban, de délután megkönyörült rajtam a félisten (akit már a műtét utáni második nap levettem a lábáról, és kivette az orromból a csövet) és kiszedette az osztályos orvossal. Fura volt, hogy olyan könnyű lett az oldalam. Bokám fájlaltam, de kezdtem rájönni, hogy mi lehet a baj. Hogy könnyebben felhúzhassam magam (egyik oldalamban a dréncső, másik karom telecsövezve), a lábfejem akasztottam be a szomszéd ágyba, és így ültem fel. De a karcsú bokám nem nagyon bírta ezt a kiképzést.

Délután jött Ágnes látogatóba és kaptam tőle (pedig az ő születésnapja volt) egy fekete tűsarkú papucskát és egy hófehér angyalkás selyem hálóinget. Hogy jó kedvem legyen :) A papucsot rögtön felvettem. Jól mutattam kockás boxeralsóban, bő pólóban és tűsarkú papucsban. Sebészem meglátott a folyosón és mosolyogva csóválta a fejét, hogy bokatörést nem műt és hogy bírok én ebben járni? Sikerem volt a papuccsal, összes nővérke felpróbálta.

21-e csütörtök. Nagyon irritálhatta a sebészem a papucsos magánszámom, mert közölte, hogy ezek után otthon is lehetne már folytatni, tehát holnap reggel irány haza. Ezen meglepődtem, hiszen egy hete műtöttek és bizony két komoly daganat volt meg nem kis műtét. De jó hír volt, nagyon hiányzott már a fiam. Este nagy vihar volt, hatalmas esővel, gondoltam ez a búcsúzó :)

22-e péntek. Reggel sebész kiszedte a 32 centis műtéti vágásból a kapcsok felét. Hagyott azért benne, de a frászt rám hozta a hülyeségével, hogy reméli nem fog szétnyílni. Ezek után moccanni sem mertem :) Bokám bedurranva, alig tudtam rálépni. Megnézte, szerinte valami húzódás, pihentessem.

Olyan szerencsétlenül értünk haza, hogy pont akkor kapcsolták ki az áramot, liftet, 3-4 órás áramszünetre lehetett számítani. Nem maradt más alternatíva, mint gyalog fel az ötödikre. A meghúzódott bokámmal. Sírtam, mire felértünk. Ennyire még a műtét sem viselt meg.

Fura volt itthon, bizonytalan érzés volt, féltem, hogy már nincs orvos, nővér, szakértő ember a közelemben, mi lesz, ha valami nem jól alakul?

A következő napok, hetek összefolytak. Sokat feküdtem, aludtam. Gyerek volt itthon velem, exférjem húzta a csíkot itthonról, a felelősség és segítség elől.

Ezt a bejegyzést főleg magamnak készítettem.  Mert a kor felejtést hoz, és vannak dolgok, amiket nem akarok elfelejteni. De ezt a  12 napot nem is szabad. Ez örök figyelmeztetés kell, hogy legyen számomra. Meg azok számára, akik esetleg rákbetegséggel küzdenek.
Van gyógymód, van jövő. Bízni kell és erősnek lenni.