Novecento

Ez pedig egy név. Pedig pont olyan, mintha szám lenne. Ez a neve a Virginian nevű hajó zongoristájának, aki nevéhez illően valóban különleges ember. Az ő életének történetéről szól ez a könyv, s ez a történet olyan különleges, hogy Baricconak volt muszáj megírnia.

A XX. század elején játszódik a kisregény, a színhely egy tengerjáró hajó, s a főszereplő pedig e hajó zongoristája, aki úgy tudott muzsikálni társaival, olyan zenét csaltak ki hangszereikből, „amire Isten táncol, ha senki sem látja.” Ragtime a neve a zenének. De e kiváló muzsikusok közül is a legnagyobb: Danny Boodmann T.D. Lemon Novecento. Ő az a hajdani gyermek, akit a hajó első osztályú szalonjában hagyott valaki a zongorán, egy citromos dobozban. Innen van nevében a T.D. Lemon.

Telnek, múlnak az évek, a gyermek a hajón nő-nődögél, a partra sose megy ki, a világ számára a Virginian. Talán nem is tudna szárazföldön járni, mint ahogy a hosszújáratú hajók matrózai sem tudnak már a szárazföldön a vécé csészébe belecélozni.

Viszont az iratok nélküli gyermek sorsát végre rendezni kellene. Hisz a fiúcska hivatalosan nem létezik: nincs a születésének ideje, helye, nincs anyja, nincs apja. Ehhez bizony partra kell szállni, s mikor ezt a kisfiú megneszeli, úgy eltűnik, mintha sose lett volna a hajón. Tűvé tesznek érte minden zugot, de a gyermeket elnyelte a föld. Vagy talán a víz. Nincs mit tenni, a hajó nem maradhat tovább a kikötőben, tovább kell mennie.

A marcona matrózok nehéz szívvel bár, de eloldják a köteleket, és a Virginian ismét a habokat szeli. S amikor a szárazföld már csupán halványan pislákoló lámpák sora, akkor varázslatos zongoraszó hangzik fel a bárból: az eltűnt kisfiú zongorázik, lenyűgözve az utasokat, a kapitányt, a matrózokat. Nem tudja senki, hogy a gyermek kitől, mikor tanult meg játszani a hangszeren. Mindenesetre világossá vált, hogy a nem akarja a hajót elhagyni, zongorázni viszont akar. Így is lett. Újabb évek teltek el, Novecento továbbra sem lépett a szárazföldre, életében csak annyi változás történt, hogy ettől kezdve mindig zongorázott.

S bár sem Európa sem Amerika nem tudta a fiút arra csábítani, hogy földjére lépjen, zongorajátékának mégis híre ment. A hajó utasai vitték a hírt a különös zenét játszó muzsikusról, akiről mindenki tudja, hogy a hajót még sosem hagyta el.

De többet nem árulok el a történetből, ha kedvet kaptál olvasd el, nem egy 400 oldalas, többkilós regény.

Nagyon szép a történet, akkor is szép, ha nincs kedvünk szimbólumokat megsejteni a tengerben, a zenében, a lépcsőben, a kabátban, a sapkában, a hajóban, szinte bármiben a műben. De ha van ehhez indíttatásunk, a művet nemcsak szépnek, hanem megrendítőnek is érezzük majd. S a nyelve, Baricco nyelve, olyan, mint a zene, ha zenéről ír, és olyan mint a tenger, ha a tengerről.

A történetből film is készült, Az óceánjáró zongorista legendája címmel és az Örkény István Színház is műsorára tűzte, egyszemélyes darab, Csuja Imre meséli el nekünk a történetet.

További olvasnivalók még Alessandro Bariccotól: Vértelenül, Selyem