2008. november 7., péntek

Nov.7.

Emlékszem... régen de sokszor mondtuk, hogy novhéttér :) Most már eszembe se jutna.
Nem volt jó nap a mai, bár reggel még sokat mosolyogtam. A Klinikán, ahová járok kötelező a mosoly. Legalábbis ott mindenki mosolyog. A portás, az asszisztens, az orvosok. Ma rendkivül sok gyerek volt az izotóp labor előtt. Olyan megadással tűrik ezek a kissrácok a sorsukat. Ilyenkor néha szégyelem is magam, hogy én miért nyavalygok annyit.

Az asszisztens beszedte a papírokat, én 8-ra voltam berendelve. Aztán fél óra múlva kijött, újabb papírokat szedett, aláírandó nyilatkozatokat hordott szét. Én odapattantam elé, hogy akkor én most felmennék a laborba a tegnapelőtti leletemért, úgyis sokan vannak előttem. Kedvesen rámmosolygott és közölte, hogy én csak ne menjek sehova, pont értem jött, irány utána a kezelőbe. Na.. ilyenkor szokott lefagyni a vigyor az arcomról. Ez nem szokott jót jelenteni :)

De nem volt olyan vészes. Egy nagyon vékony kis tűvel kontrasztanyagot fecskendezett belém és közölte, hogy most, akár ehetek, ihatok, pisilhetek és grasszálhatok kedvem szerint 40 percig :)

40 perc után jött a fémtepsi, ez most kivételesen a szokottnál is sokkalta keskenyebb. Én csak 60 kiló körül mozgok.... hogy fér ezen el egy testesebb ember?

Fejem felett egy rémes nagy doboz, egészen bele az arcomba..... és szem behuny, jön a képzelgés, hogy hol is járok éppen. Most valahogy nem akart semmise beugrani. Csak azt mondogattam magamban, hogy jól vagyok, nem lesz semmi baj... és igenis kibírom. Annyi mindent kibírtam már. Miért pont ezt ne?

Kibírtam.


A neheze még hátravan.


Talán.


Nincsenek megjegyzések: