Küszöböm

De nem a lakásomé, hanem a fájdalmamé. Érdekes dolog ez. Korábban a fájdalmakat nagyon nehezen viseltem el. Fejfájós kisgyerek voltam, tizenévesen már fél Demalgonokra volt szükségem, hogy a fejfájásom elmúljon. Aztán egy jó ideig nem is jött elő a tini korom után. Szerintem a megfelelő nemi élet miatt :)

Az utóbbi időben megnőtt a fájdalomküszöböm. A kilencvenes évek elején volt egy mandulaműtétem. Röpke három napos befekvés, nem tétel, de nagyon megkínlódtam vele, fájt mindenem, mindenhol. Aztán később jött a nagy betegség, és könnyedén viseltem el a fizikai fájdalmakat. Annyi minden történt velem, annyi fájdalom ért, de hatalmas önuralommal leküzdöttem. Tudatosan terelem a figyelmem, annyi minden másra gondolok, boldog dolgokat idézek a fejembe, a felhőtlen boldog jövőt varázsolom magam elé, és ezek után a fájdalom már nem annyira fontos. 

A kemo időszakban mindig tudtam, hogy a kezelés után melyik percben fog jönni a fájdalom. Annyira tudtam, hogy a thermo során mikor lesz az pont, amikor belém hasít a kegyetlen fájás. Ezeket könnyen lehetett kontrollálni.

Most a fogorvos kapcsán jutott eszembe. Tegnap az érzéstelenítés, a húzás, a kínzások után csak mosolyogtam - tamponnal a számban torz módon - és vidáman szökdécseltem le a lépcsőn. Na ja, részben azért mert már vége a kínzásoknak, részben pedig azért mert úgy éreztem, hogy nem is fájt annyira, illetve nagyon hősiesen kibírtam.

Érdekes dolog a fájdalom. Meg az is, hogy mennyire megváltoztam, mennyire fegyelmezett lettem a betegségekben és a fájdalomtűrésben. Már nem parázok annyira az orvosi vizsgálatok előtt, és nincs páni félelem a szememben, csak mosolygok.

Talán így könnyebb mindenkinek.

Az élet nagyon sok mindent megtanított az utóbbi években. Minden rossznál van egy még rosszabb. Ha egy csapás ér, biztos lehetsz benne, hogy jön még utána egy-két utórengés.

Biztos, hogy vannak nálam rosszabb helyzetben is az emberek.

Sosem feledem el azt az ortodox zsidó párt az onkológián, akivel pár éve összeakadtam. A férj tradicionális öltözékben, hajviselettel. A feleség csontsovány, sápadt és a szemeiben a rémületet láttam. Amikor szólították a kemoterápiás szobába, a feleség lassú léptekkel ment. A férje kint maradt. Nézte az ajtót sokáig, aztán a tenyerébe temette az arcát. Lehet, hogy a könnyeit leplezte, lehet, hogy azt akarta, hogy ne lássák a szemében a hasonló rémületet. Aztán pár perc múlva összeszedte magát, és bement a kezelő szobába. A felesége után.

Később nekem is mennem kellett. Láttam őket, ahogy ült egy kissámlin a feleség mellett, szorította a kezét. A feleség nem nézett rá. Lehet, hogy nem akarta gyengének látni a párját.

Én egyedül voltam. Nekem nem volt, aki elkísérjen, illetve a bajban nem állt mellettem a házastársam. Inkább a macája mellett röhögcsélt nagy lelki nyugalomban.

Talán ezekben a pillanatokban nőtt meg a fájdalomküszöböm. Mert tudtam, hogy mellettem ez az ember sosem lesz ott a bajban, nekem egyedül kell mindent végigcsinálnom.

Azért csak jó valamire a fájdalom.